Ennél már semmi sem lehet rosszabb... Ha egy héttel ezelőtt valaki megkérdez, hogy mi az, amitől a legjobban félek, pontosan azt a választ adtam volna, amit most át kell élnem. Minden maradék erőmmel azon vagyok, hogy felébredjek ebből a szörnyű rémálomból, de úgy tűnik ezúttal nincs menekvés.
A kórházi gépek csipogása mellett halk susmogásra eszmélek. Kinyitom a szemeimet. Kedvenc - és egyetlen nagybácsim, Charlie éppen az orvosommal diskurál. Habár fogalmam sincs milyen nap / napszak van ma, de biztosan eltelt körülbelül 5 perc, mire Charlie észrevett. Azt mondták, hogy a baleset után 4 napig kómában feküdtem. Én mégis fáradtnak és kimerültnek érzem magam, de ez persze normális. Gondolom.
Az orvos bólint egyet felém, majd elhagyja a "szobámat". Charlie tétován közelít felém, majd leül az ágyam melletti székre.
- Hogy vagy? - aggódóan méregetett. Látszólag nem tudta mit mondjon. Magam sem tudtam válaszolni a kérdésére, de nem is akartam. Megköszörülte a torkát, majd folytatta: - Beszéltem az orvossal, azt mondta, ha minden jól megy, holnapután már magammal vihetlek Forksba. Már ha szeretnéd... - nézett rám bizonytalanul. Már mindegy is, hogy mit szeretnék. Vagy Charlie vagy az állami gondviselés. Nem mintha Charlie szörnyű lenne, sőt! Csak Forks rémiszt meg egy kicsit. Hiányozni fognak a barátaim, a házunk, Seattle, az eddigi életem... Minden meg fog változni.
Két nappal később végre kiengedtek a kórházból. Az első utunk a házunkhoz vezetett, hogy összeszedjük a cuccaimat. Szörnyű érzés volt bemenni a házba. Minden a szüleimre, a régi életemre emlékeztetett. Amit régen az otthonomnak hívtam, most idegen volt számomra. A kandalló fölött a szüleimmel közös fényképem lógott, ezt látván azonnal könnybe lábadt a szemem. Intettem Charlienak, hogy felmegyek, majd szapora léptekkel elindultam a szobám irányába. Magamra zártam az ajtót és leborultam az ágyra. Eddig sikerült visszatartanom a könnyeimet, de most minden kitört belőlem. Végül nagybátyám miatt erőt vettem magamon, és elkezdtem összepakolni a legszükségesebb tárgyaimat. Az összes ruhámat sikerült belegyömöszölnöm két nagy utazótáskába, a könyveimet és használati tárgyaimat bedobozoltam. Minden mást érintetlenül hagytam. A faliújságom tele volt az iskolai bálon készült fényképekkel, gyorsan leszedegettem őket, és bedobtam őket a dobozba. Ezután a fürdőszoba felé vettem az irányt, és ott is összepakoltam. Charlie levitte a bőröndjeimet, így nekem csak egy dobozkát kellett cipelnem. A lépcső tetején azonban megtorpantam, megpillantottam szüleim hálószobáját. Tétováztam. Végül nem bírtam ki, és elindultam a szoba felé. Az ajtó nyikorogva kinyílt, a hideg futkosott a hátamon. Minden pontosan úgy volt, mint ahogy aznap reggel úgy hagytuk. Megjelent előttem a kép, ahogy az indulás előtt anyával a hétvégi kiruccanásomról veszekszünk. Milyen ostobaságok miatt vitatkoztam vele...
- Mia! - szólítgatott Charlie a földszintről. Összekaptam magam - és a dobozkám -, majd lesiettem a lépcsőn. - Indulhatunk? - kérdezte az ajtóban álldogálva.
- Persze. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd visszafordultam az ajtóból. Szemem ismételten a kandalló fölött lógó képre tévedt. Nem tudtam, hogy magammal vigyem e, vagy itt hagyjam. Úgy éreztem ez a kép ide tartozik, hiba volna magammal vinni. Bezártam az ajtót, majd miután Charlie bepakolt a csomagtartóba, végre elindultunk. Nem tudom mi lesz a ház sorsa, talán elárverezik. Fogalmam sincs. Az ügyvéddel eddig csak a pénzügyi részét beszélte meg Charlie. Mivel nagybátyám kapta meg a gyámságot, 18 éves koromig ő kezeli a pénzügyeimet, nála lesz az örökségem. Az anyagiak jelen pillanatban egy kicsit sem érdekeltek.
Seattle utcáin görkorcsolyázó, sétáló emberkék emlékeztettek eddigi életemre. Talán most én is kint sétálgatnék Claire-vel és a többiekkel, ha minden másképp történt volna... Hiányozni fognak a barátaim. Claire tegnap bent volt nálam a kórházba, elbúcsúztunk egymástól, megbeszéltük, hogy szünetekbe tudunk találkozni, addig pedig telefonon és neten keresztül tarthatjuk a kapcsolatot. De természetesen semmi nem lesz már olyan, mint régen. A visszapillantó tükörből bámultam a távolodó Seattle-t.
- Bells már nagyon vár Téged. Ő is Forksban lakik az új... családjával - kezdeményezte a beszélgetést Charlie. Jézusom, Bella! Annyira rég láttam. Pedig régebben ő volt a legjobb barátnőm. Minden nyáron 1-1- hetet töltöttünk egymásnál. Azonban amikor Charlie és apa összeveszett, a kapcsolat megszakadt köztünk. Várjunk csak! - Az új családjával? - ismételtem meg értetlenül.
- Hosszú történet, majd Bella elmeséli... - zárta le a témát Charlie.
Ahogy közeledtünk Forks felé, az ég úgy lett egyre sötétebb. Viharfelhők gyülekeztek a kisváros fölött. Igen. Ez Forks.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése